Ismered azt az érzést, amikor nagyon „dolgozol” egy problémán, „kattogsz” rajta, próbálod megoldani? Megfigyelted-e már, hogy az évek távlatából mi lett a régebbi problémáiddal? Nézz vissza 5-10-20 évvel korábbra, és emlékezz vissza egy olyan kihívásra, ami akkor kitöltötte az életedet, és megoldhatatlannak tűnt! Az idő távlatából ez ma már csupán egy természetes fejlődési folyamat része – a múlt tapasztalataival együtt lettél az, aki most vagy… és feltehetően sokkal bölcsebben állsz már hozzá az adott feladathoz.
Vajon miért nem tudod MOST is így nézni az éppen aktuális kihívásodat? Hiszen valószínűleg most is van valami az életedben, ami feladja a leckét, amin szeretnél változtatni, amivel nem vagy elégedett, ami szenvedést hoz az életedbe!
Pedig hidd el bátran, hogy ha 10 év múlva visszanézel majd a most zajló időszakra, akkor csak legyintesz majd egyet: „ja, azon már rég túl vagyok” – talán még mosolyogsz is egyet fiatalabb éned kedves kis botladozásain.
Mi lenne, ha ehelyett már MOST képes lennél így tekinteni a jelenkori kihívásaidra? Vajon erre miért nem vagy képes?
Ha az adott problémád nem lenne kihívás, hanem csak egy olyan dolog lenne, amiről tudod: elmúlik… nem lenne min problémázni, kattogni, nem lehetne veszekedni emberekkel, szenvedni és eljátszani a szegény ént. Hanem csak lehetnél, a problémáddal együtt, amiről úgyis tudnád: elmúlik.
Hiszen úgyis megteszed azt, amiről azt gondolod, hogy meg kell tenned – akár szenvedsz közben, akár nem. Mást amúgy sem tudsz tenni, mint ami a te magad vagy. Ha úgy érzed, hogy mondjuk megerőszakolod magad – akkor pont az vagy te, aki éppen megerőszakolja magát. Minden rendben van tehát veled, hiszen az vagy, aki vagy, nem tudsz éppen más lenni.
Ezzel az elfogadással – nem beletörődéssel – átitatva teljesen más élmény lenne az életbéli utazás. Nem küzdelmekkel és feladatokkal, esetleg szenvedésekkel teli út lenne, hanem egy izgalmas filmmé változna, ahol egyszerre nézőként és szereplőként tudnád: a filmben úgyis megoldódik minden, hiszen az eddigi életedben is minden megoldódott… legfeljebb nem vártad még ki a végét.
Ezt a fajta nézőpontot azért érdemes elsajátítani, mert a probléma ilyenkor nem lesz probléma, és a megoldhatatlannak tűnő feladat is sokkal kisebbé válik – hiszen tudod úgyis, hogy elmúlik.
Csak hát nehéz bevallani, hogy szeretjük a problémákat, mert kitöltik az életünket, és megkapjuk általuk a fejlődés illúzióját, és azt, hogy „jobb” emberré váltunk.
Miért nem fogadod el hát önmagad úgy, ahogy vagy?
* * *
Megkérdezném, hogy pl. bízol-e az emésztésedben? Bízol a testedben, nap mint nap, hogy ha megeszed az ennivalódat, akkor a tested elvégzi a dolgát? Hiszen egy csodálatosan összerakott rendszer a test; nem te irányítod, mégis felszívja az ennivalót, dobog a szíved, és a véred szállítja az oxigént.
Vajon a belső lelki folyamataidban miért nem bízol? Miért nem hiszed el, hogy amin keresztülmész, az egy normális folyamat része – mondjuk mint egy emésztési folyamaté? Ha elveszítesz valamit vagy valakit, és ezáltal érzed a fájdalmat, akkor miért nem engeded meg a folyamatot? Hiszen az életed önmaga is egy csodálatos alkotás, ahol minden tökéletes rendben zajlik, tökéletesen tervezett folyamatok történnek, mert Te „teremtesz” mindent magad köré. Miért nem fogadod el, hogy ez egy folyamat része?
Pedig a BIZONYÍTÉK itt van az orrod előtt: csak – ahogy az elején említettem – nézz vissza az időben, és látni fogod, hogy innen visszatekintve minden megoldódott – vagy éppen megoldódik. Ami pedig nem – nos, az is csak idő kérdése.
Dőlj hátra hát, és élvezd az utazást, mert minden elmúlik – és inkább gyönyörködj a körülötted zajló életben, minthogy problémáznál rajta! Majd meglátod idővel, ha még nem hinnéd ezt el.
