Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy réges-régen a nők és a férfiak nagy-nagy szeretetben éltek egymással. Együtt tapasztaltak, megosztották egymással a felfedezéseiket, érzéseiket és egymás különbözőségében nagy gyönyörűséget leltek. Így éltek, boldogan és felhőtlenül. S ahogy telt-múlt az idő, egyszer csak – ki tudja miért – elkezdtek rosszra fordulni a dolgok. A gyerekek sokszor bántották egymást, sok lett a civakodás és a veszekedés, és egyre borúsabb lett a világban az élet.

Ez addig-addig fajult, hogy már nagyon sok csúnya dolog történt, és ekkor a nők – anyák – nagy szomorúságot éreztek szívükben. Mivel nagyon érzékenyek voltak, magukra vették a történteket, és azt gondolták, hogy nem gondoskodtak megfelelően a többiekről, nem vigyáztak és nem figyeltek oda időben az eseményekre. Úgy gondolták, hogy a legjobb lesz, ha egy időre elvonulnak a világtól, és a férfiakra bízzák a dolgokat a világban.

S a férfiak – akik nagyon szerették a kihívásokat – bár nagy lendülettel álltak neki a feladatok végrehajtásának, ugyanakkor mélységesen szomorúak is lettek. Eltűnt a szépség, a kellem és a kedvesség a világból, ahogy a nők ezt magukkal vitték. A maguk módján persze próbálták rendbe tenni a dolgokat a világban, de ezt csak férfi-mód tudták megtenni. Sok szabály, törvény, szigorúság és rend lett, ami egyre több ellenállást és fájdalmat is szült. A férfiaknak nagyon hiányoztak a nők, és talán észre sem vették, hogy belül mennyire fájó seb keletkezett, mert nem lehettek gyengék, érzékenyek és törékenyek, nehogy a nők sorsára jussanak.

Így telt-múlt az idő, amikor is a nők úgy gondolták, hogy lassan már készen állnak előjönni. Újra szerettek volna méltó helyre emelkedni a férfiak mellé, hogy ismét egyensúly legyen a világban. Igen ám, de addigra a gondok még nagyobbak lettek, és a férfias világban már nem volt helye a nőknek. A férfiak nem szerették volna még egyszer átélni ezt ez elhagyás-élményt, meg hát haragudtak is a nőkre, nem tartották képesnek őket arra, hogy a dolgokat kezeljék és irányítsák.

Ekkor aztán a nők hatalmas haragra gyúltak, és a saját módszereikkel próbálták irányításuk alá vonni a férfiakat. Már nagyban dúlt a háborúskodás, és a férfiak egyetlen gyenge pontját támadták meg, ahol képtelenek voltak védekezni. Visszaéltek nőiségükkel, és így a gyengédségen keresztül szerettek volna újra a világ részesévé válni. Sajnos ez még több és több szenvedést és haragot szült. A férfiak ekkor aztán még jobban és még jobban haragra gerjedtek, és minden szinten megpróbálták elnyomni a nőket, hogy azok nehogy akár egy ici-pici hatalomhoz is jussanak, mert tudták, hogy abban a pillanatban végük lesz. Amilyen eszközt csak ismertek, mindennel megpróbálták alacsonyabb rendűnek beállítani a nőket, hiszen emlékeztek még, hogy réges-régen ők voltak azok, akik magukra hagyták őket.

Nagyon sok, mérhetetlenül csúnya dolgok történtek a nőkkel, akik teljesen beletörtek ezekbe az eseményekbe. Kimondhatatlanul haragudtak a férfiakra, magukra, egymásra… ekkorra már mindenki elfelejtette a harcok kezdetét, a régi időket, és csak a fájdalom és a harag maradt.

S a nők csak gyűlöltek, csak gyűlöltek és gyűlöltek, titkon, belül, öntudatlanul örökítették át anyáról lányra a titkot: a férfiak csak kihasználnak, bajt okoznak és fájdalmat hoznak. Anyák a fiúgyermekeiket sem tudták úgy szeretni, nem tudtak velük sem kedvesek lenni, ezért aztán a fiúk sem tapasztalták meg a kedvességet, és mire felnőttek, a szívük is üres lett.

S bár a nők szerették volna újra a békét és az egyensúlyt, hiszen érzékeny lelkük erre vágyott, de a harag olyan mély volt, hogy akárhogyan is szerették volna a szerelmet és a kapcsolódást, végül mindig igazuk lett: a férfiak nem elég jók, nem tudnak szeretni. Eldöntötték, hogy sosem fognak megbocsátani azokért a bűnökért, amiket a férfiak követtek el ellenük.

És amikor változtak az idők, s a férfiak kezdtek rájönni arra, hogy milyen sok csúnyaságot is műveltek a múltban, és néhányuk próbált kedves lenni, figyelmes és szerető, azt vették észre, hogy akármit is csinálnak, akárhogyan is vezekelnek, sosem elég jók a nőknek. És a bűntudat miatt megengedtek szinte minden a nőknek, a négy fal között otthonaikban, akik fúriaként ostorozták a férfiakat, hiszen tudták és fogadalmat tettek: sosem fogják megbocsátani a régi dolgokat.

Aztán egyszer csak, hogy-hogy nem volt egyszer egy fiatal nő, aki úgy döntött, hogy márpedig ő kilép ebből a női közösségből. Látta, hogy a nőtársai összegyűlnek és mindenféle közös női körökben, összejöveteleken közösen utálják a férfiakat és tépik fel a sebeiket, de neki már elege volt ebből a harcból és a fájdalomból.

Tudta, hogy amíg harag van benne, sosem fogja meglátni a férfit, sosem fog igazi társra lelni, hiszen mindig igazolást keres arra, hogy a fájdalma oka valódi, és a sebek valódiak. De tudta, hogy így, ebben a fájdalomban élve sosem lehet boldog és sosem találhatja meg a társát, mert hiába is vár a változásra, neki kell megtennie az első lépést.

Így hát, amikor bejelentette a többi nőnek, hogy mire készül, hogy ő abbahagyja a gyűlöletet és mindent megbocsát a férfiaknak, hatalmas haraggal, fájdalommal és szenvedéssel találta szembe magát: „NEKED GYŰLÖLNÖD KELL!” – kiáltották nőtársai, és őrizték tovább a fájdalmat. „Használd ki a férfiakat, vegyél el tőlük mindent, amit csak tudsz, de ne add nekik oda magad” – mondták. De ez a fiatal nő szembeszállt mindennel, saját magával, nőtársaival, és elhagyta őket.

Elindult a világban, remélt, bízott, vágyakozott. Természetesen – mivel a fájdalom és a harag nem múlt még el azonnal a szívéből – nem találta meg egyhamar a párját. De kitartó volt, és egyre jobban elszomorodott, hogy sosem fog találni egy kedves férfit… Pedig ott voltak a kedves férfiak, akik arra vártak, hogy a nők mikor fogják már végre szeretni őket – hiszen őket senki sem tanította meg szeretni.

S amikor ez a fiatal nő végül – sok-sok csalódáson és fájdalmon átmenve – elengedte minden haragját, minden fájdalmát, már-már lemondott a szerelemről, és azt hitte, hogy egyedül fog meghalni, végül találkozott a kedvesével.

A kedvesét megtanította szeretni, megmutatta neki, hogy nem kell félnie gyengének lenni és nem kell haragudnia neki sem. Így aztán nagy-nagy szeretetben lettek egymáséi, és már soha, de soha nem bántották egymást és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

S aki nem hiszi, az járjon utána.

* * *

Írta: Kiss Balázs Kunó