A mai spirituális köznyelv használja a „bevonzom” kifejezést. Nyilvánvalóan van alapja, de ha tényleg működne ez a „bevonzás”, akkor csupa gazdagság, egészség és boldog párkapcsolat teremne a Földön a sok bevonzós könyv, film és tanfolyam után.

A „Titok”, a „Mennyei Prófécia” és más hasonló művek egy nagy tömeghipnózist bocsátottak a New Age-es és a spirituális emberek millióira: ha elég ügyesek vagyunk, akkor mindent meg tudunk teremteni. Ahogy a Titok fogalmaz: „Ez a Titok, a mindenség Titka – a titok a végtelen boldogsághoz, egészséghez, pénzhez, kapcsolatokhoz, szerelemhez, fiatalsághoz: mindenhez, amire vágysz.”

Ez roppant mód hasonlatos ahhoz, amit a középkorban úgy hívtak: aranycsinálás. Ott a Príma Matéria után loholtak, a végtelen gazdagság és boldogság titkát kutatva. És ahogy látszólag senki sem találta meg a Bölcsek Kövét, úgy a Titkot sem. A tapasztalat azt mutatja: se az aranycsinálás, se a bevonzás valójában nem működik pont ott, ahol működnie kéne.

Miért van mégis ez olyan mélyen bennünk, miért keressük folyton a gazdagságot, és más elképzeléseket? Nem a bevonzással van a baj, hanem azzal, hogy kicsoda, mit – és MIÉRT – akar bevonzani. Pont ez az ok, amiért nem fog működni.

Hiszen a vágyak, amelyekkel a vonzásunk tárgyát célozzuk meg, valójában a saját belső kiéletlen érzéseinket tükrözik. Ez azért termel egy végtelen ciklust, mert fenntartunk egy egyensúlytalan állapot. Ezt pedig folyamatosan „etetni” kell, energiát kell belefektetni abba, hogy az egyensúlytalanság megmaradjon: és ez a „hiány”, ez a negatív mérleg az, amit ellensúlyozni kell azzal, hogy újabb és újabb „vágy” megélésével betömjük a lyukat.

Mondok egy példát, hogy ez a hétköznapokba is behelyezhetőbb legyen: szeretne valaki sikeres, elismert lenni, és még anyagilag is jólétben élni. A sikeresség vágya abból fakad, hogy ez az ember valójában belül roppant módon kicsinek és bénának érzi magát, és ezért azt gondolja, hogyha bevonzza a sikert, megteremi az elismertséget, akkor ez a belső (öntudatlan megélt) állapot majd elmúlik.

De – és itt jön a lényeg! – valójában a belső kicsinység érzése NEM TERMÉSZETES ÁLLAPOT! Ahhoz, hogy valaki folyamatosan valamilyen negatív belső önértékelést tartson fel, ahhoz energia kell. És ezért, hiába is tömi be emberünk a siker újabb és újabb megélésével ezt a hiányt, attól még nem múlik el az alacsony önértékelése. Mert maga az eredendő – „én béna vagyok” – állapot nem múlt el, nem került feloldásra.

Tehát, ha valaki megélné a belső saját természetes teljességét, akkor nem kéne fenntartania azt az állapotot, hogy menekül a kicsinység elől… és így nem kellene folyamatosan termelni azt az energiát. És nem vágyna a sikerre sem. Hanem megtapasztalná azt.

Ezért nem tudja az ember „bevonzani” a pozitívnak vélt dolgokat életébe, mert valójában belül egy negatív állapot van (legtöbbször öntudatlanul) fenntartva, ami valójában persze megteremti a „negatívnak” tapasztalt életeseményeket. A vonzás törvénye valójában természetesen működik, hiszen a belső elnyomott lelkületek kerülnek megteremtésre, de ezzel a kondicionált személyiség nem akar találkozni.

 

 

Mesélek erről egy másik példát, ami látszólag teljesen másról szól, de valójában ugyanezt a „vonzás” témakört mutatja meg egy eltérő nézőpontból. A fentebb vázolt egyensúlyi-példa a vonzás okának a dinamikáját mutatta be, most pedig az egész dinamika kialakulásának a mozgatórugóját nézzük meg. Miért alakult ki az az emberben, hogy „jó” dolgokat szeretne az életében? Hogy boldog szeretne lenni? Hogy sikeres szeretne lenni? Erről – és ennek értelmetlenségéről – szól az alábbi mese:

Képzeld el, hogy azzal a céllal érkezel egy új nagyvárosba, hogy megtaláld a legcsodálatosabb épületet, amiről a legnagyobb gazdagság süt. Napokon át járod a várost, minden utcát bejárva, kutatva-keresve a leggazdagabb épületet. S amikor bejártad a fél várost, találsz egyet – de nem tudhatod, hogy ez a leggazdagabb-e? Ezért hát tovább kell folytatnod a kutatást. És ha elég nagy ez a város, akkor látható, szinte egész ittléted alatt folyton csak keresel, keresel és keresel.

S mire fogsz emlékezni a városnézésből, a többi házból? Mi marad meg vajon az emlékezetedben, hogy milyen szökőkutakat, érdekes épületeket, izgalmas kreatív dolgokat láttál? Vajon újra vissza akarsz majd jönni ebbe a városba, hogy bejárd, esetleg más CÉLLAL?

Nos, a ma embere – legyen spirituális-bevonzós vagy sem – általában azt az Egy épületet keresi. A Boldogság vagy a Gazdagság házát. S elmegy minden mellett, ami éppen az életében van: mert az sosem jó, az nem elég jó.

Vajon – és akinek sikerült ezt a kérdést megértenie, az biztosan megtalálja magában a Bölcsek Kövét vagy a Titkot – milyen lesz az életed, ha úgy járod be a várost, hogy bár soha nem állsz meg a járásban, de nem azt az egyet keresed, hanem éppen azt élvezed és csodálod, ahol vagy? Más tapasztalásban lesz részed?

Ugyanazt a várost járja be a két különböző mentalitású utazó: az egyik folyamatos elégedetlenségben járja végig az összes főutat, sikátort, zsákutcát… a másik pedig folyamatos érdeklődéssel és a tapasztalás örömével. Ugyanaz a város – de két GYÖKERESEN eltérő tapasztalás és felfogás. Mind a két utazás során dolgozol, pénzt keresel, szeretsz, gyűlölsz. Ugyanúgy teszel. De teljesen más a létezésed alapja.

Nincs más dolgod hát, mint elengedni azt, hogy megtaláld „A” nemtudommicsodát. A pénzt. A boldogságot. A párkapcsolatot. Úgy is ugyanazt a várost fogod bejárni – azaz ugyanazt az életet fogod élni. Van választásod.