Minden ember közvetve vagy közvetlenül a boldogságot keresi, és próbálja elkerülni a boldogtalanságot. Ez mintha egy megcáfolhatatlan, alapvető igény lenne, amire azt mondhatjuk: az ember így működik.
Na de biztosan így és csak így működhet az ember? A boldogság keresésével ugyanis rengeteg probléma van. Még senki sem találta meg a tökéletesen gondtalan életet, amiben ne történnének negatív életesemények, ahol minden ellen fel lennénk vértezve akár anyagilag, akár mentálisan vagy érzelmileg.
Mindenki csak egy picivel több boldogságot szeretne, mint tegnap. Kívánjuk, hogy az élet boldogság-boldogtalanság mutatója a pozitív felé billenjen el, minél nagyobb százalékban: kiegyeznénk azzal, ha az életben mondjuk csak 20%-ban történnének boldogtalanságot előidéző események.
S meddig tart így az elégedetlenség? Természetesen a végtelenségig.
Öntudatlanul azzal áltatjuk magunkat, hogy ha elég sokat csináljuk ezt vagy azt, akkor a boldogtalanság elmúlik. Aki számára fontos a pénz, az még többet akar belőle, hogy ezzel oldja meg a kihívásokat. Aki számára a spiritualitás fontos, az még többet fog például meditálni… Újabb és újabb párkapcsolatba menekül az ember, hogy az talán jobb lesz… és így tovább, és így tovább.
Olyanok vagyunk, mint a hörcsög a futógömbben… futunk, futunk – de sohasem érünk oda. Vagy mintha szamárként egy botra tűzött répát követnénk, ami mindig az orrunk előtt lóg…
Ki merné beismerni, hogy a boldogság keresése hosszú távon valójában totálisan értelmetlen, mert csak pillanatnyi kielégülést hoz, miközben örök elégedetlenségben tart, hiszen ily módon soha nem lehetek 100%-ban elégedett az életemmel?
Ki merné feladni azt, hogy boldog legyen? Mintha attól félnénk, hogy ha elfogadnánk a „rossz” dolgokat, azzal beletörődnénk egy negatív élethelyzetbe, nem tennénk ellene semmit, megkeserednénk, megsavanyodnánk, boldogtalanná válnánk. Félelmünkben inkább választjuk az örökös boldogtalanságot, mint hogy elfogadjuk annak a lehetőségét, hogy kis időre boldogtalanná válhatunk.
Hiszen mint említettem, minden elmúlik: a boldogtalan pillanat is, és a boldog is.
Ha elengeded azt, hogy boldog akarsz lenni, ha elengeded a boldogtalanságtól való félelmedet – akkor hirtelen egy csodálatosan kiegyensúlyozott életben találod magadat, ahol UGYANAZT TEHETED, MINT EDDIG, CSAK IMMÁR 100% LÉTÖRÖMBEN.
Ahol nem zavar, ha éppen nem jön össze valami. Ahol nem akadsz ki, ha rosszat mondanak rólad. Nem borulsz ki, ha megcsalnak. Nem félsz, ha kirúgnak a munkahelyedről. Nem álmodozol egy boldogabb párkapcsolatról.
Csinálsz mindent ugyanúgy, de immár elvárások nélkül. Félelmek nélkül. Nem rettegve attól, hogy valami balul üt ki – hiszen úgyis lesz, ami nem fog sikerülni. Az élet már csak ilyen. Jó is, meg rossz is, ha úgy nézed.
EZ az a tökéletesség, amit hiába keresel, nem találsz. Mert – ahogyan a pszichológia is fogalmaz – mintha valamiféle öröm-gépek lennénk, melyek mindig csak boldogságot akarnak habzsolni és menekülnek a boldogtalanságtól. Lehet, hogy te is egy öröm-gép vagy? Egy programozott masinéria?
Esetleg szeretnél kiszabadulni az öröm/boldogtalanság (a jó és rossz) által mozgatott életedből? Ha igen, akkor vajon tudod-e, hogy mi fog ezek után mozgatni? Mi lesz a hajtóerőd?
Erre a kérdésre senki sem tudja megadni neked a választ, saját magadnak kell azt megtalálnod. Eddig a civilizációnk próbálta megválaszolni a kérdést – de úgy látom, totálisan elbukott. Új, merész válaszok után kell nézni, amelyek eddig is ott voltak az orrunk előtt, csak soha sem láttuk őket.
Ott van benned is a válasz!
* * *
Ha tetszett az írás, érdemes feliratkoznod a hírlevélre, hogy időben értesülj a cikkekről, programokról. (jobb felül)
