Tulajdonképpen bármelyik elnyomott, elfojtott vagy nem szeretett aspektusról lehetne szó ebben a gondolatmenetben, de most mégis az egyik legáltalánosabbat szeretném példának használni: a belső gyermeket. (Ha úgy tetszik, akár egyből továbbugorhatsz a következő, „Létezik-e megoldás a belső gyermek gyógyítására?” c. fejezetre, kihagyva ezt az általános bevezetőt). Azért éppen ezt, mert ezzel talán mindenki találkozott már valamilyen formában. Arról az én-részünkről (más szóval aspektusról) szeretnék itt beszélni, amelyik a felnőtté érést megelőzően sosem kapott elég figyelmet, és sosem szerették eléggé… sőt, nem fogadták el és bántották. Ez a gyermeki rész szenved attól, hogy a szülei milyen elvárásokat támasztottak vele szemben, mennyire nem fogadták el annak, aki, mennyire akarták a saját képükre formálni.

Szinte kivétel nélkül mindenki sebzett belső gyermeket hordoz a keble alatt, s ez a belső gyermek csaknem ÜVÖLT a szeretetért – ami a felnőtt létben és a párkapcsolatokban drámák és szenvedések egész sorozatát okozza, ráadásul a minta öntudatlanul tovább is öröklődik. Ennek az aspektusnak nem csak hatalmas pszichológiai szakirodalma van, hanem az ezoterikus önismereti úton is feltétlenül találkozik vele a boldog életet kereső.

Rengeteg oldás, gyakorlat, könyv és terápia létezik arra, hogy miképpen lehet a belső gyermeket gyógyítani, de teljesen meggyógyult emberrel még sohasem találkoztam. Valamilyen szinten mindenki egész életében hordozza ezeket a sebeket, legfeljebb egy élhető és elfogatható szintre emelve – csakhogy ez nem egyenlő a gyógyulással.

Mindig is szeretetért, odafigyelésért, törődésért kiált a lélek, és ez teljesen elfogadott a társadalomban. S mindezek okán olyan emberi játszmákat játszik, melyekben fojtogató gondoskodással, kritizáló aggódással gyermekeket vagy más szeretetteket nyomorít meg és láncol magához.

Vajon létezik-e megoldás arra, hogy vannak részeink, amelyek sérültek; vagy ezeket a sérüléseket egész életünkben hordoznunk kell? Egyszer olvastam egy riportot egy neves pszichológussal, aki megjárta a német haláltábort, túlélte, családot alapított, és próbálta begyógyítani a sebeit. Könyveket írt, előadásokat tartott, majd 80 évesen is még mindig arról szólt az élete, hogy hogyan tud felszabadultan élni, hogyan tud megszabadulni az összes traumától. Rengeteg gyógyítót és terapeutát ismerek személyesen, akiknek éppúgy meghatározza az életét a belső gyermekük szeretethiánya, mint azokét, akikkel foglalkoznak.

Van-e megoldás a belső gyermek gyógyítására?

NEM, NINCS..

Mégpedig azért, mert amíg a belső gyermeked létezik, addig fájni is fog.

Azért van ez így, mert a belső gyermeki énrész úgy jött létre, hogy oda nyomta el az ember az összes vágyát a figyelemre és a törődésre, amit a szüleitől követelt volna. Ez a kis rész kezelte mindazt, amikor nem szerettek minket, amikor magányosak voltunk és cserben hagytak, elfordultak tőlünk a szükség órájában. Valójában mindezek teljesen normális emberi események lettek volna, de az egó nem tudta kezelni őket, s így létrehozta ezt az aspektust: a belső gyermeket.

S elárulom, meddig lesz szükséged arra, hogy szeressenek: amíg a belső gyermekedet meg akarod gyógyítani, vagy dédelgeted, vagy bármilyen más módon foglalkozol vele.

Mert amíg figyelsz rá, addig élteted azt a részedet, ami benned negatív és szeretetre vágyik.

Ám mégiscsak van egy módszer arra, hogy hogyan tudsz megszabadulni az összes „nem szerettek”, „nem figyeltek rám” és „nem fogadtak el” érzéstől: fogod, és szabadjára engeded a belső gyermekedet. Nagyon messzire. Nem foglalkozol vele többet. Nem nyomod el. Nem hallgatsz a sipítozására, amivel sajnálatot vagy törődést próbál lopni tőled. Csak elengeded. Szó szerint. Nincs többé. Nincs többé benned fájdalomtest. Pukk.

Mert a belső gyermeked csak addig létezik, amíg te életben tartod – és amíg életben tartod, addig MINDIG IS foglalkozni kell vele. Nem tudod végleg meggyógyítani, mert ha meggyógyítod is, attól még tovább fog létezni, és egy idő után újra ugyanúgy kívánni fogja a figyelmet, a törődést, a szeretetet. Egész életeden át. A halálodig. Nem tudsz tőle megszabadulni.

S nagyon fontos megérteni, hogy NINCS KÜLÖNBSÉG a között, hogy az embernek a tudattalanban tárolt sérült gyermeke irányítja az életét, vagy hogy  önismereti úton feltárja a tudatalattijában ezt az aspektust. A belső gyermek mindkét esetben ugyanúgy megköveteli a figyelmet!

A belső gyermek totális elengedésének nem feltétele az, hogy hosszú éveket tölts önismereti munkával… meg lehet ezt tenni CSAK ÚGY is. Minden nélkül. Mert nem szükséges ahhoz semmi, hogy az ember rájöjjön: nem kell etetnie magában a saját démonait, még akkor sem, ha azok nagyon elesettnek, kicsinek és szomorúnak látszanak.