Tulajdonképpen bármelyik elnyomott, elfojtott vagy nem szeretett aspektusról lehetne szó ebben a gondolatmenetben, de most mégis az egyik legáltalánosabbat szeretném példának használni: a belső gyermeket. (S én egyből a következő, „Léteik-e megoldás a belső gyermek gyógyítására?” fejezetre ugranék, kihagyva ezt az általános bevezetőt). Azért, mert ezzel talán mindenki találkozott már valamilyen formában. Arról az én-részünkről szeretnék beszélni (más szóval aspektusról), amely a felnőtté érés előtt sosem kapott elég figyelmet s sosem szerették eléggé… sőt, bántották és nem fogadták el. Ez a gyermeki rész szenved attól, hogy a szülei milyen elvárásokat támasztottak vele szemben. S leginkább, mennyire nem fogadták el, mennyire akarták a szülők saját képükre formálni.

Szinte kivétel nélkül mindenki sebzett belső gyermeket hordoz a keble alatt, aki szinte üvölt a szeretetért. Ez a felnőtt létben és a párkapcsolatokban egész drámák és szenvedések sorozatát okozza, nem beszélve arról, hogy ugyanezt a mintát örökíti tovább öntudatlanul. Ennek az aspektusnak nem csak hatalmas pszichológiai szakirodalma van, hanem az ezoterikus, önismereti úton is feltétlenül találkozik vele a boldog életet kereső.

Rengeteg oldás, gyakorlat, könyv és terápia létezik arra, hogy miképpen lehet a belső gyermeket gyógyítani – de teljesen meggyógyult emberrel még soha sem találkoztam. Valamilyen szinten mindenki egész életében hordozza ezeket a sebeket, csak egy élhető és elfogatható szintre van emelve – de az maga nem gyógyulás.

Mindig is szeretetért, odafigyelésért, törődésért kiállt a lélek, és ez teljesen elfogadott a társadalomban. S mindezek okán olyan emberi játszmákat játszik, amikor fojtogató gondoskodással, kritizáló aggódással a gyermekeket vagy más szeretetteket nyomorít meg és láncol magához.

Létezik-e megoldás arra, hogy vannak részeink, amelyek sérültek, vagy ezeket a sérüléseket egész életében hordoznia kell az embernek? Egyszer olvastam egy riportot egy neves pszichológussal, aki megjárta a német haláltábort, túlélte, családot alapított, és próbálta gyógyítani magán a sebeket. Könyveket írt, előadásokat tartott, majd 80 évesen is még mindig arról szólt az élete, hogy hogyan tud felszabadultan élni: hogyan tud megszabadulni az összes traumától. Rengeteg gyógyítót, terapeutát ismerek személyesen, akinek éppen annyira meghatározza a belső gyermeke szeretethiánya az életét, mint azoké, akikkel foglalkozik.

 

Létezik megoldás a belső gyermek gyógyítására?

NEM LÉTEZIK.

Azért, mert amíg létezik a belső gyermeked, addig mindig is fájni fog.

Azért, mert a belső gyermeki én rész azért jött létre, mert oda nyomta el az ember az összes vágyát a figyelemre s törődésre, amit követelt volna szüleitől. Ez a kis rész kezelte mindazt, amikor nem szerették az embert, amikor magányos volt és cserben hagyták, elfordultak tőle a szükség órájában. Valójában ezek teljesen normális és emberi események lettek volna, de az egó nem tudta kezelni, s létrehozta ezt az aspektust: a belső gyermeket.

S elárulom, meddig lesz szükséged arra, hogy szeressenek: amíg a belső gyermekedet meg akarod gyógyítani, vagy dédelgeted, vagy más módon foglalkozol vele.

Mert amíg figyelsz rá, addig élteted azt a részedet, ami benned negatív és szeretetre vágyik.

Van egy módszer arra, hogy hogyan tudsz megszabadulni az összes „nem szerettek”, „nem figyeltek rám” és „nem fogadtak el” érzésre:

Fogod, és szabadjára engeded a belső gyermekedet. Nagyon messzire.

Nem foglalkozol vele többet. Nem nyomod el. Nem hallgatsz a sipítozására, hogy sajnálatot vagy törődést lopjon tőled. Csak elengeded. Szó szerint. Nincs többé. Nincs többé benned fájdalomtest. Pukk.

Mert a belső gyermeked csak addig létezik, amíg te életben tartod: és amíg életben tartod, addig MINDIG is foglalkozni kell vele. Nem tudod meggyógyítani örökre, mert ha meggyógyítod, attól még létezni fog tovább, és a gyógyítás után idővel ugyanúgy kívánni fogja a figyelmet, a törődést, a szeretetet. Egész életeden át. A halálodig. Nem tudsz tőle megszabadulni.

 

S fontos megérteni, hogy nincs különbség a között, hogy az embernek a tudattalanban tárolt sérült gyermeke irányítja az életét… vagy a között, hogy az önismereti úton feltárja az ember a tudatalattiban ezt az aspektust. Mert mind a két esetben ugyanúgy megköveteli a figyelmet.

A belső gyermek totális elengedésének nem feltétele az, hogy hosszú éveket töltsön önismerettel… ezt lehet csak úgy is megtenni. Minden nélkül: mert nem szükséges hozzá semmi, hogy az ember rájöjjön, nem kell etetnie magában a saját démonait; még akkor sem, ha azok nagyon elesettnek, kicsinek és szomorúnak néznek ki.