Nincsenek titkok

Nincsenek titkok – azonban nem kutatni a titkokat balgaság. A létezés mindig minden pillanatban egy mélyebb szinten ismerhető meg: mind önmagunk, mind a világ egyre újabb és újabb árnyalattal bővül, ha figyelünk és megengedjük a felfedezés csodáját.

Ám zsákutcába visz, ha azt gondoljuk, hogy van valamiféle titok, aminek feltárásával egyszer csak majd elnyerünk valami végleges állapotot, ahonnan kezdve megváltozik az életünk. Ezt például Szepes Mária gyönyörű tanításban meséli el nekünk a Vörös Oroszlán lapjain: Hans, a fiatal gyermek hatalmas utazásra indul, amikor azt hiszi, hogy megismerheti az alkímia titkát. Pont ez a vágy indítja el őt annak a felismeréséhez, hogy az egész élete az, ami felett ő rendelkezik és megérti az „aranycsinálás művészetét”.

De ez nem titok. Ez nem egy belső körbe zárt, azaz ezoterikus tudás. Ezt bárki bármikor megértheti – aki szeretné. Ott hever előttünk minden, nem is kell keresni! Nem kell azt gondolni, hogy el van zárva és valamiféle próbákkal vagy szenvedésekkel teli ösvény vezet el egy mély – vagy magas – tudás megértéséhez.

Minden ott van – csak olvasni kell. És mindig mindenki pont annyit lát meg ebből, ahol ő tart. Pont annyit és nem többet. Hiába tárom fel azt a titkot a Kedves Olvasó előtt, hogy „Mindig és minden rendben van a teremtésben”, ha vannak még olyan emberek vagy események az életében, amelyeket nem fogad el. Pedig ez a „tudás” ott hever és hevert előttünk, évezredek óta. Minden szent és guru leírta – más szavakkal, de – ugyanazt a tanítást. Mégis emberek milliárdjai keresik az igazságot és a titkokat – teljesen feleslegesen és mégis szükségszerűen.

Hiszen pont azt látják, amit látni akarnak, soha sem többet. Mint ahogyan Hans sem értette meg, hogy nem lehet egy csapásra Mester, végig kellett járnia önmaga felfedezésének útját. Amit nem lehetett siettetni, sem késleltetni: mindig minden pont akkor és pont úgy történt meg, ahogyan meg kellett történnie.

A Titokkutatás mégis a legcsodálatosabb valami, ami az Ember életében történik, csak nevezzük másképpen és nézzük egy új oldalról!

Miért kerülhet zsákutcába az, aki a titkokat kutatja?

Az egyik „titokfajta”, amelynek életemet szenteltem, az asztrológia és az asztrozófia. Emlékszem még fiatalabb énemre, aki a titokkutatás hatalmas vágyával kereste az újabb és újabb ismeretlen területeket, hogy valami olyat találjak, amit még nem talált meg senki. Minden képlet, minden horoszkóp és minden ember újabb és újabb mélységeket tárt elém, és én szinte elvesztem ezek bűvkörében. Azt gondoltam – hasonlatosan Hanshoz –, hogy ezzel hírnévre és elismerésre tehetek szert. Akár áttételesen, akár közvetlenül, hiszen ahogyan egyre többet és többet tudok, azt valószínűleg a hasznomra tudom majd fordítani. Azaz ha megtalálom a „prima materia”-t, akkor majd boldog és talán mindentudó leszek.

S ahogyan Hans is, be kellett látnom – ahogy egyre több csillagképnek fejtettem meg az eddig nem ismert jelentéseit, és alkalmaztam azt emberi életeket támogatva –, hogy ezzel a végtelenségig elbíbelődhetek, de valójában nem jutok tőle előre egy tapodtat sem. Mert maga a titok ismerete mögött újabb és újabb titkok tárultak fel, és ezzel az őrületbe is kerülhet az ember – észrevétlenül! –, mert a folytonos elégedetlenség és a hiány kiöli az élet szeretetét az emberben.

Ez az egyik zsákutca hát, hogy a folyamatos elégedetlenség és „mikor leszek már ott?” feszültségével megöli az ember magában azt a csodát, amivel valójában éppen az élet mindig újra és újra felbukkanó csodás változatosságát figyelhetné meg.

* * *

Később „Hans” és a homonculus egy újabb „hibába” esik, mert folyamatosan tökéletesíteni szeretné saját ideáját, saját titokkutatását. A Kedves Olvasóra bízom, hogy eldöntse önmagáról, vajon mikor és hogyan esett abba a hibába élete folyamán, amikor a megismerési vágya önmaga börtönévé vált. Mert ez a másik zsákutcája a titokkutatásnak, amikor azt gondolja a kutató, hogy valamit tökéletesen csinálhat, hiba nélkül. És itt nem kell valami elvont vagy fennkölt fogalmakra gondolni, hanem teljesen hétköznapi „célokkal” esik meg ez az emberrel.

Például a „tökéletes párkapcsolat” keresése: amikor azt gondolja az ember, hogy ha tökéletesíti, akkor egyszer majd megismeri az áhított társat, a Nagy Őt, akivel minden tökéletes lesz, vagy legalább is sokkal jobb. Ám törvényszerű, hogy soha, de soha nem fogjuk megtalálni azt a tökéletes valakit, akit elképzeltünk magunknak, vagy akivel minden tökéletesen működne. Hogy miért is, erről majd később.

* * *

Egyszer egy nagyon híres professzortól – aki a világ talán legnevezetesebb egyetemén, az MIT-n tanított – hallottam a következő mondatot: „50 évig kutattam az anyagot, mígnem felismertem, hogy az nem létezik”.

Ez 50 évnyi kidobott évet jelentett volna? Minden küzdelmet feleslegessé tesz a felismerés? Ah, dehogy is, csak nem szabad, hogy összekuszálódjanak bennünk a prioritások! Hiszen, amikor a neves fizikus 50 éven át folyamatosan egyre mélyebben és mélyebben kutatott, egyre több rétegét tárta fel a szakmájának, vajon az volt a lényege, hogy ráébredjen: amit kutat az nem is az, aminek gondolta? Vagy az volt az értelme, hogy megélje azt a sok tapasztalást, ami a végén törvényszerűen elvezette őt egy mélyebb felismeréshez?

Hiszen, amikor elindult az Útra, azt gondolta, hogy majd az anyag egyre mélyebb lényegét tárja fel: majd ráébredt, hogy az, aminek azt gondoltam, nem is az!

Szintén, ahogyan a Vörös Oroszlán Hansának értelmetlen lett volna a sok életnyi szenvedéssel és nélkülözéssel töltött idő, hiszen a végén megtalálta a Prima Materia-t, a Bölcsek Kövét, amire annyira vágyott sok száz évvel korábban. Amikor elindult, azt hitte, hogy az örök élet italát keresi, a gazdagság és hatalom csodaelixírjét! S amikor megtalálta, ráébredt, hogy sem a hatalom, sem az élet nem fontos, hiszen teljesen más nézőpontból látta már ezeket a témákat.

Fontos-e a cél? Vagyis inkább helyesen megfogalmazva a kérdést: A cél a lényeg vagy az odáig vezető út?

Persze, a fenti kérdésre elméletben mindenki tudja a választ, de pont az a lényeg, hogy minden porcinkánkkal megértsük és meg is éljük: az út a lényeg, ami elvezet bennünket a célig. Azaz amikor elindulunk – mondjuk – a tökéletes párkapcsolat felé vezető úton, akkor vajon a végén valóban azt a csodás szerelmet találjuk meg? Most hiába mondanám a Kedves Olvasónak, hogy „nem, hanem ráébred az ember, hogy a legnagyobb szerelemben önmagával lehet, és ezáltal minden emberrel képes megélni a kapcsolódást”, ha ez tökéletes balgaságnak tűnne a helyes párkapcsolat keresőjének. Kinek van igaza? Létezik-e egyáltalán titok, amit fel lehet tárni?

 

A titokkutatás helyes módja

„Nincsenek titkok – de nem kutatni a titkokat balgaság.” Csak a létezés van, ami minden pillanatban új és új alakban fedi fel önmagát, folyamatosan tágulva a végtelenségig. Ahogyan Hans is elindul valamilyen cél (titok) felé, az Út során maga a célhoz való viszonya is folyamatosan átalakul és új cél születik benne. De az egész nem születhetett volna meg egy korábbi „cél” felé indulás nélkül – még ha ez az idő elteltével már balgaságnak tűnik.

Törvényszerű, hogy az a cél, amiért most él és hal a Kedves Olvasó, néhány év vagy évtized (netán élet) múlva már feledésbe fog merülni, kedvesen nevetségessé válik, vagy egyszerűen csak átalakul. Mégis, mennyi energia és szenvedés került most az olyan célok, titkok feltárásába, mint hogy milyen az egészséges élet, hogyan lehetek gazdagabb, hogyan lehetek jobb, hogyan találhatom meg a boldog párkapcsolatot, és így tovább?

Ezek bármelyike – vagy ezen kívül bármi is – a mozgatórugója az ember életének, az most észveszejtően fontosnak tűnik. De gondoljunk Hans lázas törekvésére, hogy megkaparintsa a Prima Materia-t, majd gondoljuk arra a „Hans”-ra aki a könyv végén bölcsen és megvilágosodottan áll mestere, Adamus Saint-Germain elé… – kézzel fogható különbséget látunk.

Mi lenne, ha csak egy pillanatra is megengednénk magunkat azt a luxust, hogy megértsük: azok a célok, amelyekért most küzdünk, később szinte semmit sem fognak megmozgatni bennünk. Ezzel hatalmas felszabadulás birtokába lehet kerülni. Hiszen megnyugszik az ember:

  • minden tökéletes, amit most teszek, mert minden tévútnak hitt keresés és minden cél azért kell, hogy elinduljak,
  • de tudom, hogy bárhová is jutok az életben, azért jutottam ide, mert ide indultam el,
  • és készen állok elengedni a régi céljaimat, ha már nem mozgatnak, és felismerem magamban az újabb titkokat.

Minden pillanatban legyen hát egy cél, egy titok, amit kutat az ember, de minden pillanatban kész legyen azt elengedni egy újabb célért. Ezt akarni nem lehet. Erőltetni nem lehet.

Hiszen minden olyan vágy, titokkutatás, ami nem lett feltárva, elkísér bennünket mindaddig, amíg kiélésre nem kerül. Az elfojtott titkok pedig öntudatlan célként hajtják életünket, és hiába gondolja aggyal azt az ember, hogy neki már valamire nincs szüksége, ha mégis újra és újra megtörténik… A célokat és vágyakat legtöbbször nem az elménkkel, nem az agyunkkal tudjuk megfogalmazni.

 

Minden rendben van, mindig minden pillanatban – ennek a felismerésnek talán meg nem jött el az ideje, és talán hiába nyugtatja magát az ember, ha nem érzi a sajátjának. De talán egy pillanatra felsejlik az embernek a jövőbéli énjének halk suttogása, hogy megengedje magának a görcsös akarásnak elengedését, és béke költözzön a szívbe – pont oda jut el a kereső mindig, ahová el kell jutnia, és ez így tökéletes. Mindig.