Ahogy az évek során sok-sok férfitársam párkapcsolatokról szóló elbeszélését hallgattam végig konzultációkon vagy elvonulásokon, nem tudtam nem észrevenni, hogy mindegyik történet  közös volt egy bizonyos pontban. A legtöbb esetben persze egy-egy szakítás vagy megcsalás elmeséléséből nehéz kihámozni a valódi okokat… de ahogy szöget ütött a gondolat a fejembe, mindenkinél rákérdeztem, a válasz pedig nem meglepő módon kivétel nélkül mindig ugyanaz volt, és a férfi és női szerepekhez vezetett vissza. Mert ma – tapasztalataim szerint – férfiként teljesen eltorzult létezési formát kell megtapasztalnunk.

Egy tipikus példán keresztül induljunk el egy hosszú utazásra a párkapcsolatok rákfenéjéhez!

Egy kedves hölgy ismerősöm fordult hozzám – hívjuk M-nek –, hogy a férje egész este a számítógépet vagy a telefonját bütyköli, miután lefeküdtek a gyerekek… és már hónapok óta rá sem néz. Természetesen nem csak a szexuális életük került egy süllyedő hajóra, hanem a lelki-szellemi életük is, hiszen az együtt töltött pillanatok is teljesen kikoptak az életükből.

Hogyan jutottak idáig? Ennek megértéséhez ugorjunk egy kicsit vissza a történelemben!

Egy férfinak jellemzően valami hatalmas „sárkányra” van szüksége, amit legyőzhet – és ez a sárkány a múltban mindig is rendelkezésére állt. Mindenki számára elérhetően léteztek hősi tettek, mint például országok legyőzése, más férfiak miszlikbe aprítása, küzdelem az elemekkel, farkasokkal, útonállókkal, szomszédokkal. Megküzdeni a termésért, hogy a család ne éhezzen… vagy új országok és ismeretlen tájak vártak felfedezésre. Egyszóval a világ egy epikus hely volt, maga a férfimennyország: csupa legyőzésre váró csoda.

S ekkor éreztük magunkat elemünkben – ha hatalmas tetteket hajtottunk végbe, várakat ostromoltunk, hercegnők kegyeiért versenyeztünk, vagy csak sikerült egy jó évet zárni a földeken. Ez mind-mind óriási győzelem volt nem csak önmagunk, de a világ felett is. Ahogyan azt nagyapámtól tanultam: „jó mulatság, férfimunka volt”.

Ám azután mindezt „elvették” tőlünk, totálisan és végérvényesen – ami természetesen se nem jó, se nem rossz dolog, egyszerűen csak tény: nincs már meghódításra váró ismeretlen, nincs legyőzendő ország, mert a „nyugati” világ a II. világháború óta majdnem harcmentes. Nincs hol győznünk, ezért oda menekültünk, ahol még termettek nekünk babérok: a munkába, hogy pénzt teremtsünk. Ez lett a sárkányunk, mert minél több pénzt tudunk megteremteni, annál inkább férfiak vagyunk – legalábbis ezzel áltattuk magunkat.

S ma már ez is szépen lassan eltűnik az életünkből, hiszen elvárás, hogy legyünk többet a családdal, és különben is olyan értékekre kell ügyelni, amelyek egy férfiagy számára legtöbbször értelmezhetetlenek.

A 90-es évek vége felé, de a 2010-es években még inkább újra eljött a férfimennyország: háborúzhatunk vér nélkül, felfedezhetünk legyőzés nélkül, megküzdhetünk sérülés nélkül. Ez a számítógépes játékok virtuális valósága, ahol mindazt a hatalmas győzni vágyást élhetjük meg, ami talán a teremtés óta bennünk van. Mert ha a pénzkeresésbe fektetjük az erőt, akkor megkapjuk a bélyeget, hogy nem vagyunk eleget a családdal, materialisták vagyunk, és teljesen érzéketlenek.

Nincs már hova menekülnünk, ahol igazán megélhetnénk a férfi erőinket. Tudom, hogy erre a hölgy olvasóknak bizonyára rengeteg ötlete lenne – de ha ezek működnének, akkor az írás elején említett példa sem alakult volna ki, és nem vált volna mindennapossá.

Nézzük a párkapcsolatot ebből a szempontból: adj egy férfinak egy hatalmas, nálánál nagyobb célt, és ő örömmel tűzbe megy érted! Régen elment egy háborúba, hogy bebizonyítsa, mennyire szeret téged, és a Szent Földön aprította a hitetleneket.

Ma elküldöd a bevásárlóközpontba tejért meg tusfürdőért.

Teljesen természetes, hogy ez kiölte belőlünk azt a hatalmas potenciált – és ezzel nem szeretnék bárkit is hibáztatni. Egyáltalán nem arról szól e cikk, hogy a hibásokat vagy az okokat keresnénk. Csak szeretnék egy más képet adni arról, hogy hogyan is működnek a dolgok bennünk, férfiakban. S mint minden általánosítás, természetesen ez is sántít, ezért kérlek, ne ragadj le a példánál, hanem mindig nézz mögé!

S ez vezet el bennünket oda, hogy miért van annyi félresikerült párkapcsolat, miért van annyi válás, és miért keres egy férfi másik nőt. Ma egyszerűen nem élhetjük meg a férfi-természetünket, de még azért is a férfi lett a hibás, hogy nem elég férfias. Mert ha férfiasak vagyunk, akkor – ezt tudtuk régen – verekedtünk, öltünk, háborúztunk. Mert győzni akartunk, mert akkor éreztük magunkat valakinek, ha legyőzhettünk másokat. Ma már ezt nem tehetjük meg. Holott számunkra ez csak egy játék lenne, egy jó kis kocsmai verekedés, levezetni a feszültségeket…  csakohgy ma ez teljesen elítélendő társadalmilag.

És képzeld el, mivel egy ilyen kollektív genetikai kóddal jöttünk a világra, hatalmas kollektív bűntudat élt bennünk: ölni nem jó dolog, nem akarunk többet ilyet! De mi maradt helyette? A világ elgépiesedett, nincs szükség a férfierőre, csak a billentyűk nyomkodására, mert már mindent gépek oldanak meg helyettünk. A családot már a nők is képesek eltartani. Mit lehet itt tenni?

Nem tudom ezekre a kérdésekre a válaszokat, s nem is az a cél, hogy válaszokat adjak. Csak ha él melletted egy férfi, kérlek, próbáld meg így megérteni őt! Mert (és erről sok pszichológiai témájú értekezés is készült már) a férfi számára egyszerűen nem jelent motivációt az, hogy a zokniját kidobja a szennyesbe. Az nem cél. Az nem egy sárkány. Sem az, hogy mindenféle apró-cseprő (a hölgyek számára fontos!) dologba fektesse bele az erejét. Nekünk SÁRKÁNY kell!

Ezt meg kell érteni, el kell fogadni. A mindennapi bevásárlás és ehhez hasonló dolgok mélyen, genetikusan mérhetetlenül érdektelenek a férfinak, nem motiválják. És amikor „otthon” folyamatosan arra vagyunk kondicionálva, hogy az élet APRÓ dolgait igazgassuk, akkor egyszerűen kiveszik az emberből az erő. Kész.

Ezzel el is érkeztünk a cikkünk elejéhez, amikor is említettem, hogy a sok megkérdezett férfiból szinte mind ugyanazt a választ adta, hogy miért hagyta el a párját: mert egyszerűen nem hagyták békében élni őket. Olyan dolgokat vártak el tőlük, amikben nem voltak motiváltak. És ami a legfontosabb: nem tudták megkapni azt a csillogást a szemekben, mint amikor régen a legyőzött farkas bundájával érkezetünk haza: „ó, micsoda fantasztikus férfi vagy, hogy megmentetted a családot, a nőt”.

Mert ha hazamentek a mosóporral, akkor ezt kapták: „De tejet miért nem hoztál?! Az is fel volt írva!”

Istenem, csak viccelek… Nehogy szó szerint vedd ezt, kérlek! Nem a tejről, nem a bevásárlásról szól ez a történet, ó dehogyis! Hanem arról, hogy a „hatalmas” és „férfias” tettekhez szokott génállományunk értéktelennek érzi magát.

És persze ilyenkor jön a megmentő, a „harmadik fél”, azaz a másik nő. És azért menekülünk – szó szerint MENEKÜLÜNK – egy másik nő karjaiba, mert ott megkapjuk – ha csak rövid időre is – ezt a csillogást. Ám persze a vájtfülű olvasók tudják, hogy ez nem megoldás, mert ezzel csak elfedi az ember a valódi problémát. Ezzel nincs megoldva semmi…

De akkor mi a megoldás? Az bizony elég nehéz, és nem sok párnak fog sikerülni: békén kell hagyni egymást – mármint abban az értelemben, hogy fogadjuk el egymást: fogadjuk el a másikat úgy, ahogy van! Ez a legnehezebb – hiszen már is hallom a kedves olvasó gondolatait, miszerint legalább 20 pontból álló listát tudna felsorolni, hogy mit kéne a másiknak másképpen csinálnia ahhoz, hogy jó legyen a párkapcsolat.

A listára a válaszom: kipróbáltam, és így nem működik. Egyszerűen lehetetlen, hogy működjön, pont a fentiek miatt. A férfi és a nő egyszerűen totálisan másban motiváltak mind genetikusan, mind társadalmilag. S ma ott tartunk, hogy a női ideák lettek ráhúzva (ezért ismét nem hibáztatok senkit) a férfiakra, és ez oda vezetett, hogy… hogy csak körbe kell nézni.

A saját tapasztalatom az, hogy amint néhány évvel ezelőtt a feleségemmel eljutottunk oda, hogy TOTÁLISAN elfogadtuk egymást, azóta egyszerűen megszűnt közöttünk minden konfliktus. Pedig volt dögivel. Mondhatni, azóta párkapcsolati mennyben élünk.

Ami nem azt jelenti, hogy nem zörrenünk össze tíz percre valami apróság miatt – de érzem, hogy a párom elfogad engem, és hagyja, hogy olyat csináljak, ami neki hülyeség, de nekem fontos.  És természetesen ez vica versa is így van: engedem a páromat, hogy megélhesse azt, amit férfiként nehéz elfogadni.

Ismétlem, ez nagyon nehéz a mindennapokban, mert élnek azok a minták a fejekben, hogy kinek mit kell csinálnia, és ez az elvárás-halmaz már beette magát mélyen a mindennapokba. Nehéz is egyről a kettőre vergődni, mert folyamatos hibáztatásba torkollik az egész. És mindegy, hogy kinek van igaza: az a legszörnyűbb és legmegalázóbb vita, amibe valaha is bele tudsz menni, amikor bebizonyítod a párodnak, hogy ő a hülye, ha nem teszi meg ezt vagy azt. Mert tudom, hogy neked fontos. De értsd meg, hogy neki annyira, de annyira mérhetetlenül nem fontos, hogy el sem tudod hinni!

És lehet, hogy te egy nagy balgaságnak tartod, hogy néha csak úgy bámulunk ki a fejünkből, mert szerinted – és minden emberi érték szerint – ez időpocsékolás, és inkább veled lehetne, mint hogy a képernyőt nézi. De – FIGYELJ, MERT NAGYON FONTOS, HOGY MEGÉRTSD!!!!!! – ha a párod számára az lenne élvezetesebb, hogy esténként veled feküdjön le a képernyő bámulása helyett, akkor hidd el, azt csinálná!

Ez ilyen egyszerű. Sajnálom.

S kanyarodjunk vissza az írás elején felvetett példához: felhívtam M. figyelmét, hogy gondolja végig, hogy ez a számára kedves ember, gyermekei apja, akivel régen együtt töltötték minden pillanatukat, hogyan jutott el oda, hogy nincsen Őrá igénye. Megint csak nem a hibást keressük, nem azt, hogy a férj vagy a feleség rontott-e el valamit – mert egyikük sem. Mind a ketten tökéletesek, hiszen mindenki csak önmagát szeretné megélni. De keresse meg magában azt, hogy vajon mi váltotta ki ezt a viselkedést a férjéből, mi lehet M.-ben olyan, amitől a párja ide „menekült”! Miért ad neki sokkal több sikerélményt egy képernyő előtt görnyedni, mint az életet élni?

Persze lehet megint hibáztatni, hogy „keressen magának valami értelmeset” – de remélem a kedves olvasó megérti a fenti példákon végigmenve, hogy ha tudna valami értelmesebbet, akkor azt csinálná. Ilyen egyszerű.

Tehát ha meg akarod menteni a párkapcsolatodat, és azt szeretnéd, hogy újra működjenek a dolgok köztetek: hagyd meg a férfinak azt, hogy nagy lehessen! Hogy megmenthessen téged A MAGA MÓDJÁN! Nem a TE módodon. Nem több házimunkával és több gyerekvigyázással – hanem a sárkányok legyőzésével. Engedd őt szabadjára, és hidd el, magától fog visszatérni hozzád!

Inkább legyen egy valódi és értékes fél órátok, mint egy értéktelen és monoton mindennapi rutinná silányult életetek együtt!

 

Ennek az írásnak a fele sem igaz. Tele van féligazságokkal, általánosításokkal, kitalált történetekkel. Nem az a célja, hogy bármit megtanítson neked, hogy megmondja, miképpen éld a párkapcsolatodat.

Ám ha bármilyen érzelem kiváltódott benned, akkor az bizony BENNED nincs rendben. Ha feszült lettél valamitől, akkor az egy olyan terület, ahol hazudsz magadnak. Ahol ideges lettél, ahol hibáztattál, ott nem mersz tükörbe nézni.

Hagyd az egészet, és gondolj bele: ha eddig a megszokott módon próbáltad, de nem működött, akkor mi lenne, ha most kipróbálnád másképpen? Például békén hagynád a párodat, hogy hadd legyen az, aki, és nem várnád el tőle, hogy ezt viszonozza?

Aki nem hiszi, járjon utána! 🙂