Hírlevél feliratkozás

Név:*
E-mail cím:*
Elfogadom az adatvédelmi feltételeket
Önszántamból iratkozok fel a hírlevélree

A megcsalás oka

//A megcsalás oka

A megcsalás oka

Ahogy az évek során sok-sok férfitársam párkapcsolatokról szóló elbeszélését hallgattam végig konzultációkon vagy elvonulásokon, nem tudtam nem észrevenni, hogy mindegyik történet egy bizonyos pontban közös volt. A legtöbb esetben persze egy-egy szakítás vagy megcsalás elmeséléséből nehéz kihámozni a valódi okokat… de ahogy szöget ütött a gondolat a fejembe, kivétel nélkül rákérdeztem, és a válasz nem meglepő módon mindig ugyanaz volt -és ez a férfi és női szerepekhez vezetett vissza. Mert ma – tapasztalataim szerint – férfiként teljesen eltorzult létezési formát kell megtapasztalnunk.

Egy tipikus példán keresztül induljunk el egy hosszú utazásra a párkapcsolatok rákfenéjéhez.

Egy kedves hölgy ismerősöm fordult hozzám – hívjuk M-nek –, hogy a férje egész este a számítógépet vagy a telefonját bütyköli miután lefeküdtek a gyerekek… és már hónapok óta rá sem néz. Természetesen nem csak a szexuális életük került egy süllyedő hajóra, hanem a lelki-szellemi életük is, hiszen az együtt töltött pillanatok is teljesen elkoptak életükből.

Hogyan jutottak el ide? Ugorjunk egy kicsit vissza a történelemben ennek megértéséhez.

 

Egy férfinek jellemzően valami hatalmas „sárkányra” van szüksége, amit legyőzhet – és ez a sárkány a múltban mindig is rendelkezésére állt. Hősi tettek álltak mindenki számára elérhetően, mint például országok legyőzése, más férfiak miszlikbe aprítása, küzdelem az elemekkel, a farkasokkal, útonállókkal, a szomszédokkal. Megküzdeni a termésért, hogy a család ne éhezzen… vagy új országok és ismeretlen tájak vártak felfedezésre. Egyszóval a világ egy epikus hely volt, maga a férfimennyország: csupa legyőzésre váró csoda.

S ekkor éreztük magunkat elemünkben. Ha hatalmas tetteket hajtottunk végbe, várakat ostromoltunk, hercegnők kegyeiért versenyeztünk, vagy csak sikerült egy jó évet zárni a földeken. Ez mind-mind óriási győzelem volt nem csak önmagunk, de a világ felett is. Ahogyan azt nagyapámtól tanultam: „jó mulatság, férfimunka volt”.

Ám ezt „elvették” tőlünk. Totálisan és végérvényesen – ez természetesen se nem jó vagy rossz dolog, egyszerűen csak tény: nincs már meghódításra váró ismeretlen, nincs legyőzendő ország, mert a „nyugati” világ a II. világháború óta majdnem harcmentes. Nincs hol győznünk, ezért oda menekültünk, ahol babérok termettek nekünk: a munkába, hogy pénzt teremtsünk – ez lett a mi sárkányunk, mert minél több pénzt tudunk megteremteni, annál jobban férfiak vagyunk – legalább is ezzel áltattuk magunkat.

S ez is szépen lassan eltűnik az életünkből, hiszen elvárás, hogy legyünk többet a családdal, és különben is olyan értékekre kell ügyelni, amelyek egy férfi agy számára legtöbbször értelmezhetetlenek.

Majd jött a 90-es évek vége, de egyre inkább a 2010-es évek, ahol is újra eljött a férfimennyország: háborúzhatunk vér nélkül. Felfedezhetünk legyőzés nélkül. Megküzdhetünk sérülés nélkül. Ez pedig a számítógépes játékok virtuális valósága lett, ahol mindazt a hatalmas győzni vágyást élhetjük meg, ami bennünk van, talán a teremtés óta. Mert ha a pénzkeresésbe fektetjük az erőt, akkor nem vagyunk eleget a családdal, materialisták vagyunk, és teljesen érzéketlenek.

Nincs már hova menekülnünk, ahol megélhetnénk igazán a férfi erőinket. Tudom, hogy erre bizonyára a hölgy olvasóknak rengeteg válasza lenne, de ha ez működne, akkor az írás elején említett példa sem alakult volna ki, és nem vált volna mindennapossá.

 

Nézzük a párkapcsolatot ebből a szempontból: adj egy férfinak egy hatalmas, nálánál nagyobb célt, és ő örömmel fog tűzbe is menni érted. Régen elment egy háborúba, hogy bebizonyítsa, hogy mennyire szeret téged, és a Szent Földön aprította a hitetleneket.

Ma elküldöd a bevásárlóközpontba tejért meg tusfürdőért.

És ez teljesen természetes, hogy kiölte belőlünk azt a hatalmas potenciált – nem hibáztatni szeretnék most senkit sem! Egyáltalán nem erről szól e cikk, nem az hibásokat vagy az okokat keressük. Csak szeretnék egy más képet adni arról, hogy hogyan is működnek a dolgok bennünk, férfiakban. S mint minden általánosítás, ez is sántít természetesen, ezért kérlek ne ragadj le a példánál, hanem mindig nézz a mögé.

S ez vezet el bennünket oda, hogy miért van annyi félresikerült párkapcsolat, miért van annyi válás és miért keres egy férfi másik nőt. Ma egyszerűen nem élhetjük meg a férfi-természetünket, és még ezért is a férfi lett a hibás, hogy nem elég férfias. Mert ha férfiasak vagyunk, akkor – ezt tudtuk régen – verekedtünk, öltünk, háborúztunk. Mert győzni akartunk, mert akkor éreztük magunkat valakinek, ha legyőzhettünk másokat. Ma már ezt nem tehetjük meg. Holott számunkra ez csak egy játék lenne, egy jó kis kocsmai verekedés, levezetni a feszültségeket…  ez teljesen elítélendő társadalmilag.

És képzeld el, ilyen kollektív genetikai kóddal jöttünk a világra, hatalmas kollektív bűntudat élt bennünk: ölni nem jó dolog, nem akarunk többet ilyet. De mi maradt helyette? A világ elgépiesedett, nincs szükség a férfierőre, csak a billentyűk nyomkodására, mert már mindent gépek oldanak meg helyettünk. A családot már a nők is képesek eltartani. Mit lehet itt tenni?

Nem tudom ezekre a kérdésekre a válaszokat, nem is a cél, hogy válaszokat adjak. Csak, ha él melletted egy férfi, kérlek, próbáld meg így megérteni őt. Mert (és erről sok pszichológiai témájú értekezés is készült már) a férfiak számára egyszerűen nem jelent motivációt az, hogy a zokniját kidobja a szennyesbe. Az nem cél. Az nem egy sárkány. Sem az, hogy mindenféle apró-cseprő (a hölgyek számára fontos!) dologba fektesse bele erejét. Nekünk sárkány kell.

Ezt meg kell érteni, el kell fogadni. Az mindennapi bevásárlás és ehhez hasonló dolgok egyszerűen mélyen, genetikusan mérhetetlenül nem motiválják a férfit. És amikor „otthon” folyamatosan arra vagyunk kondicionálva, hogy az élet apró dolgait igazgassuk, akkor egyszerűen kiveszik az emberből az erő. Kész.

 

S el is érkeztünk a cikkünk elejéhez, amikor is említettem, hogy a sok megkérdezett férfiból szinte mind ugyanazt a választ adta, hogy miért hagyta el a párját:

Mert egyszerűen nem hagyták békében élni őket. Olyan dolgokat vártak el tőlük, amikben nem voltak motiváltak. És ami a legfontosabb: nem tudták megkapni azt a csillogást a szemekben, amikor a legyőzött farkas bundájával érkezetünk haza: „ó, micsoda férfi vagy, hogy megmentetted a családot, a nőt”.

Mert ha hazamentek a mosóporral, akkor ezt kapták: „De tejet miért nem hoztál, az is fel volt írva?!”

Istenem, csak viccelek. Nehogy szó szerint vedd ezt kérlek! Nem a tejről, nem a bevásárlásról szól ez a történet, ó dehogy is! Hanem arról, hogy a „hatalmas” és „férfias” tettekhez szokott génállományunk értéktelennek érzi magát.

És persze, jön a megmentő, a „harmadik”, a másik nő. És azért menekültünk – szó szerint menekültünk – egy más nő karjaiba, mert ott megkaptuk – ha csak rövid időre is – ezt a csillogást. Ám persze a vájtfülű olvasók tudják, hogy ez nem megoldás, mert ezzel csak elfedi az ember a valódi problémát. Ezzel nincs megoldva semmi.

 

De hogy mi a megoldás? Elég nehéz, és nem sok párnak sikerül majd:

Békén kell hagyni egymást – mármint, természetesen nem így… hanem fogadjuk el egymást: fogadjuk el a másikat, úgy ahogy van. Ez a legnehezebb – hiszen már is hallom a kedves olvasó gondolatait, hogy körülbelül egy 20 pontból álló listát tudna felsorolni, hogy mit kéne a másiknak másképpen csinálnia, és akkor jó lenne a párkapcsolat.

A válaszom: kipróbáltam, és így nem működik. Egyszerűen lehetetlen, hogy működjön, pont a fentiek miatt. A férfi és nő egyszerűen totálisan másban motiváltak, genetikusan, társadalmilag. S ma ott tartunk, hogy a női ideák lettek ráhúzva (ezért ismét nem hibáztatok senkit) a férfiakra, és ez oda vezetett, hogy… hogy csak körbe kell nézni.

A saját tapasztalatom az, hogy amint néhány évvel ezelőtt a feleségemmel eljutottunk oda, hogy elfogadtuk TOTÁLISAN egymást, azóta egyszerűen megszűnt minden konfliktus közöttünk. Pedig volt dögivel. Mondhatni, azóta párkapcsolati mennyben élünk.

Ami nem azt jelenti, hogy nem zörrenünk össze tíz percre valami apróság miatt. De érzem, hogy a párom elfogad engem, és hagyja, hogy olyat csináljak, ami neki hülyeség – de nekem fontos.  És természetesen ez vica versa is így van: engedem a páromat, hogy megélhesse azt, amit férfiként nehéz elfogadni.

 

Ismétlem, ez nagyon nehéz a mindennapokban, mert élnek azok a minták a fejekben, hogy kinek mit kell csinálnia, és ez az elvárás-halmaz már beette magát mélyen a mindennapokba. Nehéz is egyről a kettőre vergődni, mert folyamatos hibáztatásba torkollik az egész. És mindegy, hogy kinek van igaza: ez a legszörnyűbb és legmegalázóbb vita, amibe valaha is bele tudsz menni. Amikor bebizonyítod a párodnak, hogy ő a hülye, ha nem teszi meg ezt vagy azt. Mert tudom, hogy neked fontos. De értsd meg, hogy neki annyira de annyira mérhetetlenül nem fontos, hogy el sem tudod hinni.

És lehet, hogy te egy nagy balgaságnak tartod, hogy néha csak úgy bámulunk ki a fejünkből, mert szerinted – és minden emberi érték szerint – ez időpocsékolás és inkább veled lehetne, mint hogy a képernyőt nézi. De – FIGYELJ MERT NAGYON FONTOS, HOGY MEGÉRTSD!!!!!! – ha a párod számára az lenne élvezetesebb, hogy esténként veled feküdjön le a képernyő bámulása helyett, akkor hidd el, azt csinálná.

Ez ilyen egyszerű. Sajnálom.

 

S kanyarodjunk vissza az írás elején felvetett példához: felhívtam arra M. figyelmét, hogy gondolja végig, hogy ez a számára kedves ember, gyermekei apja, akivel régen együtt töltötték minden pillanatukat, hogyan jutott el oda, hogy nincsen Őrá igénye. Ismét felhívom a figyelmet arra, hogy nem a hibást keressük, hogy a férj vagy a feleség rontott-e el valamit, mert egyikük sem. Mind a ketten tökéletesek. Hiszen mindenki csak önmagát szeretné megélni. De keresse meg magában azt, hogy vajon mi váltotta ki ezt a dolgot a férjéből, mi lehet M.-ben olyan, amitől ide „menekült” (!) a férj.

Miért ad neki sokkal több sikerélmény egy képernyő előtt görnyedni, mint az életet élni?

Persze lehet megint hibáztatni, hogy „keressen magának valami értelmeset” – de remélem a kedves olvasó megérti a fenti példákon végigmenve, hogy ha tudna valami értelmesebbet, akkor azt csinálná. Ilyen egyszerű.

Tehát, ha meg akarod menteni a párkapcsolatodat, és azt szeretnéd, hogy újra működjenek a dolgok köztetek: hagyd meg a férfinak azt, hogy nagy lehessen. Hogy megmenthessen téged a MAGA MÓDJÁN. Nem a te módodon. Nem a több házimunkával és a több gyerekvigyázással. Hanem a sárkányok legyőzésével. Engedd őt szabadjára, és hidd el, ő fog visszatérni hozzád.

Inkább legyen egy valódi és értékes fél órátok, mint értéktelen és monoton mindennapi rutinná silányult élet együtt.

 

Ennek az írásnak a fele sem igaz. Tele van féligazságokkal, általánosításokkal, kitalált történetekkel. Nem az a célja, hogy bármit megtanítson neked, megmondja, hogy miképpen éld a párkapcsolatodat.

Ám, ha bármilyen érzelem kiváltódott benned: akkor az bizony benned nincs rendben. Ha ideges, feszült lettél, akkor egy olyan terület, ahol hazudsz magadnak. Ha ideges lennél, ha hibáztattál: ott nem mersz tükörbe nézni.

Hagyd az egészet, és gondolkodj el: ha próbáltad eddig a megszokott módon, és nem működöt, akkor mi lenne, ha kipróbálnád másképpen? Például, hogy békén hagynád a párodat, hogy hadd legyen az, aki. És ezt ne várd el tőle viszont.

Aki nem hiszi, járjon utána.

2019-02-13T13:49:12+00:00 By |Írások|0 hozzászólás

Az oldal használatához kérlek fogadd el a cookie-kat. További információ

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Bezár